COP28: Egy kanadai ügyvéd backchannel stratégiája a szennyezők cselekvésre kényszerítésére

A COP néven ismert ENSZ klímakonferencia ezen a héten Dubajban zajlott, miközben a szokásos küldöttek a fosszilis tüzelőanyagok fokozatos kivonásáról civakodnak, egy kanadai emberi jogi ügyvéd más megközelítést hirdet az éves rendezvényen, hogy a nemzeteket kibocsátásuk csökkentésére kényszerítse.

Payam Akhavan azzal szerzett hírnevet, hogy eljárást indított a népirtás elkövetői ellen olyan országokban, mint Ruanda és Bosznia. Most az éghajlati válságra fordítja a figyelmét, amely szerinte „radikálisan új fejezetet hoz a túlélésért folytatott harcunkban”.

Akhavan a nemzetközi jog professzora és a torontói Massey College főmunkatársa. Emellett a Nemzetközi Büntetőbíróság ügyészének különleges tanácsadója, a feleket képviselte a Nemzetközi Bíróságon, valamint tagja az Állandó Választottbíróságnak, a nemzetek közötti vitákat rendező nemzetközi ügynökségnek.

Az ENSZ éghajlat-változási konferenciáján Dubajban, a COP28-on, a Kis Szigetállamok Bizottságának az éghajlatváltozással és a nemzetközi joggal foglalkozó tanácsadójaként szolgál – lényegében a világ három legkisebb országát képviselve a világ premier klímacsúcsán.

A világ legkisebb országai – főként a dél-csendes-óceáni és a karibi szigetek – évek óta könyörögtek a nemzetközi közösséghez, hogy tegyenek lépéseket az éghajlatváltozás ellen.

Ennek az az oka, hogy az emelkedő tengerszint veszélyezteti létüket – mondják.

Két évvel ezelőtt az egyik ilyen nemzet külügyminisztere, Tuvalu, térdig a tengerben állt, és könyörgött az idei glasgow-i klímaváltozási konferencia résztvevőinek, hogy tegyenek jelentős és tartós lépéseket a kibocsátás csökkentése érdekében. Ehelyett minden küldöttnek sikerült egy 11. órás, felhígított ígéretet kapnia, hogy csökkentse a szén energiatermelésre való felhasználását.

Most, amikor a globális átlaghőmérséklet megközelíti az 1,5 C-os felmelegedést az iparosodás előtti normákhoz képest (1,5 C az a látszólag növekvő, de rendkívül következményes pont, ahol a legtöbb éghajlat-szakértő egyetért azzal, hogy nincs visszaút), a szokásos önkéntes kötelezettségeken túl valamire van szükség.

Nyomolvadó tok

Az ENSZ klímakonferenciáin gyakran előforduló gofrik arra késztették Akhavant, hogy lépjen közbe, és felvegye egy másik stratégia lehetőségét. Felkapott egy régi, az 1930-as évekből származó tokot, amely a Kr.e. Trail városában lévő kohóból származó szennyezéssel kapcsolatos.

Az ólmot és cinket feldolgozó kohó nem biztonságos szennyezést okozott a környező területeken, amelyek szintén átvándoroltak az USA-Kanada határon a szomszédos Washington államba.

Az állam gazdáinak és földtulajdonosainak kellett egy kollektíva, a Citizens’ Protective Association, hogy felkeltsék a kohó és végül a kanadai és az Egyesült Államok kormányainak figyelmét.

A kanadai kormány végül kifizette az amerikai kártérítést a kohóból származó szennyezésért – de az ügyet csak több mint egy évtizeddel az ügy kezdete után rendezték.

A Trail kohó-ügy is nagyban hozzájárult a környezeti károk nemzetközi jogban való érvényesítéséhez. Akhavan megjegyzi, hogy ez az elv azt a gondolatot erősíti meg, hogy ha egy entitás a nemzetközi határokon túl szennyez, akkor rákényszeríthető a tevékenysége által okozott károk megfizetésére.

„Ezt a határokon átnyúló károk elvének hívják” – mondja.

Az ENSZ tengerjogi egyezménye

A Trail olvasztó ügye azonban önmagában nem lenne elég ahhoz, hogy a nemzeteket arra kényszerítse, hogy csökkentsék a bolygót károsító szennyezés szintjét. Végül is a határokon átnyúló ártalmak gondolata aligha új; a szennyezés évtizedek óta átlépi a nemzetközi határokat, nagyon kevés helyreállással.

Tehát Akhavannak egy másik mechanizmusra volt szüksége – és ekkor fordult az Egyesült Nemzetek Szervezetének tengerjogi egyezményéhez, az UNCLOS néven ismertté.

Az 1982-ben létrehozott Tengerjogi Bíróság – mondja Akhavan – „erős joggyakorlatáról ismert. Arról ismert, hogy komolyan veszi a tudományos és műszaki bizonyítékokat.”

Más szóval, az UNCLOS-nak vannak fogai. A statútum kimondja, hogy a nemzetközi tengeri határokat tiszteletben kell tartani és meg kell védeni, és ezek megsértése a nemzetközi jog megsértésének minősül.

A Trail smelter ügyben kiemelt határokon átnyúló ártalmak elvét a tengeri határok védelméről szóló ENSZ-törvénnyel kombinálva Akhavan határozottan kiállt a bolygóvédelem mellett.

Azt mondja, a nemzetek nem okozhatnak határokon átnyúló károkat, és nem léphetik át a tengeri határokat.

Tehát ha a keletkezett szennyezés lényegében egész országokat süllyeszt el, akkor az ilyen tevékenység teljesen ellentétes a nemzetközi jogi szabályozással. Más szóval, hogyan védheti meg a tengeri határokat, amikor az egész országot a víz alá kerülés veszélye fenyegeti?

A retorikán túl

A dubaji COP28 kérdése az előző COP-okhoz hasonlóan az, hogy a világ gazdag, fejlett nemzetei – olyan országok, mint Kanada és az Egyesült Államok – milyen mértékben vállalják el a környezetszennyezés csökkentését?

Philippe Le Billon, a University of British Columbia Közpolitikai és Globális Ügyek Iskolájának professzora szerint Kanada régóta köt egy „fausti alkut” a fosszilis tüzelőanyagok előállítására és exportálására, miközben kötelezettséget vállal arra, hogy a kapcsolódó adóbevételeket a tiszta energiagazdaság fejlesztésére költi. .

Le Billon úgy véli, hogy a szövetségi kormány nem hajlandó jogilag elkötelezni magát a nemzetközi kibocsátáscsökkentés mellett, mert szabálykövető nemzetként akkor be kell tartania kötelezettségeit.

„Jó dolog” – mondja Le Billon. „Ugyanakkor ez azt mutatja, hogy legbelül nem igazán elkötelezettek.”

Jeffrey Qi, a Nemzetközi Fenntartható Fejlődési Intézet (International Institute for Sustainable Development, egy környezetvédelmi agytröszt) szakpolitikai tanácsadója szerint Kanada „nem akarja elismerni jogilag, írásban, hogy történelmi felelősségünk volt az éghajlatváltozás előidézésében”.

„Először is a gazdag nemzetek okozták az éghajlatváltozást, és most a fejlődő világra hárítjuk a felelősséget, és reméljük, hogy rákapnak” – mondja. Egyszerűen nem helyes.”

Backchannel diplomácia

Payam Akhavan Dubaiba visszatérve reméli, hogy a Kis Szigetállamok Bizottsága képes lesz meggyőzni a nagyobb, erősebb nemzeteket arról, hogy ami a kis nemzetekkel történik, az a közeljövőben kopogtat majd a közelükben lévő tengerparti negyedben.

Miamitól Richmondig (Kr. e.) a tengerszint még kismértékű emelkedése is katasztrofális lehet – nem is beszélve arról, hogy a fejlődő országokban a legkiszolgáltatottabb emberek milliói vannak veszélyben.

– Mondhatjuk, hát kit érdekel egy 10 000 lakosú kis sziget? tájékoztat Akhavan.

„De ha máshol nézünk, mint például Bangladesben, amely szintén nagyon alacsonyan fekvő, éghajlati szempontból érzékeny ország… körülbelül 40 millió embert költözhet el az emelkedő tengerszint.

„Ez az oka annak, hogy ezek a legkisebb nemzetek a Földön valóban globális vezető szerepet töltenek be.”